Szentivánszky Renáta (11.A) sikeréről a Frankfurt-pályázaton már korábban hírt adtunk. Frankfurt a világ minden táján lévő partner-városaiból egy-egy diákot hívott meg több hetes nyári konferenciára. Budapestet Szente Kornélia tanárnő tanítványa képviselte.
Aki azt gondolja, hogy Renáta jutalma „csak” egy német nyelvtanfolyam, az kellemesen csalatkozhat, no és jól szórakozhat, ha elolvassa diákunk lelkes beszámolóját!
Elkezdtem dolgozni, aminek a legelső lépése az volt, hogy egy hatalmas paksamétával, bizonytalan léptekkel, de annál határozottabb tervekkel leültem a gépem elé és nekiláttam a munkának. Pár hetem volt csupán arra, hogy valami maradandót alkossak és még így sem voltam biztos benne, hogy Budapest legjobb németes tanulójaként részt vehetek a Frankfurtban megrendezésre kerülő diákkonferencián. De a sokadik kijavított verzió után egyre magabiztosabbá váltam és hála édesanyám áltatos ösztönző beszédeinek, végül is befejeztem a pályázatomat. Frankfurtról írtam. Képeket nézegettem, könyveket olvastam el és a lehető legtöbb helyről próbáltam információkat szerezni. Ezekből aztán megszületett a nagy művem. Az első bekezdés Frankfurt építményeiről szólt, aztán elkalandoztam a kulturális élet bizonyos területeire, és végül összegeztem a véleményemet a városról és a diákkonferencia fontosságáról. Nem mondom, rengeteg ember munkája volt a "rövidke" fogalmazásom.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani a barátoknak, akik elnézték a szinte mániámmá váló pályázatot és az ezzel járó sok elfoglaltságot, a tanároknak, hiszen az ő utólagos javítgatásuk nélkül a bizottság tagjai ott menten szörnyethaltak volna a helyesírási hibáim láttán és persze mindazoknak, akik rendületlenül támogattak.
Pár hét eltelte után szóbeli elbeszélgetésre hívtak, amire szintén nagy hévvel készültem fel. Aztán gyógyszeres túladagolás alatt (fránya vírusok) és meglehetősen izgatottan ültem le a háromtagú bizottság elé, hogy egy olyan dologról győzzem meg őket, amiben még én sem voltam száz százalékosan biztos. Egyedül is megállom a helyemet egy idegen városban, külföldön. Aztán a kezdeti félelem elmúlt. Beszéltem a családomról, a tanulmányaimról, az iskolámról és arról, hogy szerintem miért jó, ha kikerülhetek Frankfurtba és ott élesben is bevethetem magamat meg a nyelvtudásomat. A bizottság hol mosolygott, hol figyelmesen hallgatott, hol pedig nevetett, aztán biztosítottak róla, hogy másnap meglesz az eredmény.
Rögtön másnap reggel közölték velem a jóhírt... Alkalmasnak találtak és én lehetek az, aki képviselheti Budapestet a konferencián. Napokkal később kezdett bennem felderengeni, hogy a Goethe Intézet a világon szinte mindenütt működő intézmény és nemcsak a halálos kimenetelű nyelvvizsgáiról, hanem a tanulóknak szánt programjairól és az intenzív, emellett hatékony és szórakoztató nyelvoktatásáról is híres. Hogy Frankfurtban még több, más országból származó diákkal fogok eltölteni három kerek hetet és ezalatt az idő alatt megismerhetem a várost, és természetesen elmélyíthetem a német nyelvvel kapcsolatos ismereteimet.
A legutolsó pillanatig csak egy repülőjegyem volt meg a reményem, hogy kedves családhoz fogok kerülni és minden a legnagyobb rendben fog lezajlani. Folyton csak az járt a fejemben, hogy talán mégsem lesz olyan jó ez az utazás, mint amilyennek tartottam. Lehet, hogy nem is lesz megfelelő a család. És különben is... Három hetet fogok eltölteni egy olyan társaságban, ahol mindenki más országból érkezett. Bele sem mertem gondolni, hogy tizennégy ember, akik gyökeresen különböznek egymástól, mint társadalmi, kulturális és vallási téren, három hetet fognak egymással eltölteni. Aztán mégis felszálltam arra a bizonyos repülőre és belevágtam a nagy kalandba.
A reptéren már vártak rám. Hella, Jakob és Sabine, azaz a családom három tagja izgatottan ácsorgott a kapu előtt és teljesen idegen létemre úgy ölelgettek össze-vissza már az első percben, mint egy rég nem látott, kedves rokont. Aztán elhagyva a reggeli forgatagot és Szandrát, a másik magyar lányt, akit az utolsó percben értesítettek, hogy ő is kijöhet, elindultunk Frankfurt felé, hogy életemben először felhőkarcolókat lássak és megbizonyosodjak róla, hogy nem álmodom. Ez már a valóság. Talán egy kicsit őrültnek is néztek, amiért az első napon szinte be sem tudtam csukni a számat, annyira elcsodálkoztam mindenen és szinte képtelen voltam levenni a szemeimet a Commerzbank lenyűgöző épületéről. A családra egy szavam nem lehet. Hella, a "nővérem" rendületlenül pátyolgatott és szinte megállás nélkül beszélt hozzám, annak ellenére, hogy szinte biztos volt benne, hogy egy szót nem értettem meg. Hiszen ez volt a legelső napom és nemcsak a hirtelen hűvössé vált időjárással, hanem az állandó német beszéddel is meg kellett küzdenem. Furcsa volt, hogy bármerre fordultam, nem hallottam a jólismert, otthonra emlékeztető magyar szavakat, csak az össze-vissza német beszédet, a kedélyes nevetést és a saját félénk makogásomat. Jakob, Hella ikertestvérének mosolyát, Sabine, az anyuka önfeledt arcát és Peter, az apuka fogvillantós vigyorát, ahogy a magam magyar akcentusával, de egyre növekvőbb önbizalommal kezdtem el beszélgetni velük.
Másnap találkoztam a csapattal. Mára már csak így nevezem őket, de akkor még inkább csak egy összeverődött társaság volt, aminek a tagjai rémültem pislogtak egymásra. Volt egy saját "osztálytermünk", ahol három tanárnő, Bettina, Barbara és Rejane tanítottak bennünket. Ekkor még nem sejtettem, de később ez az összeverődött társaság lett a lehető legnagyobb kincs, amire az életem során rálelhettem. Jay, Kínából, pontosabban Guang zhou-ból, Pete és Yade Birmingham-ből, Charles Lyon-ból, Adham Kairóból, Lorianna Torontóból, Shani Izraelből, Claire Párizsból, Josef Prágából, Przemek Krakkóból, Asif Pakisztánból, Mattia Milánóból és természetesen Szandra és én Budapestről. Minden egyes nap találkoztam velük. Ennek érdekében reggel kilenckor elindultam, igyekeztem nem eltévedni a hét metróvonalon, aztán bementem a frankfurti Goethe intézetbe, ahol egészen fél tíztől egyig tanításon vettem részt a többiekkel. Aztán egykor Pete és én elsőként rohantunk le az intézet ebédlőjébe, hogy az ízletesebbnél ízletesebb ételekből lakmározhassunk, aztán pedig elfoglaljuk az internet szobát vagy egymással bolondozzunk a termünkben.
Kettőtől pedig jöhettek a programok, amiket a Stiftung Polytechnische Gesellschaft, a Goethe Intézet és maga Frankfurt városa szervezett a számunkra. Ilyen volt például a Goethe házban és az Anna-Frank múzeumban tett látogatás, a Maintower és a Commerzbank, Frankfurt két legmagasabb felhőkarcolójában nyert betekintés, a Bundesliga nyitómérkőzés végigdrukkolása, ahol sajnos imádott városunk kikapott.
Az iskolalátogatás, ahol egy napot eltölthettünk a "testvéreinkkel" az iskolapadban és bőrünkön tapasztalhattuk a német oktatást. Heidelberg és Bad Homburg városokban tett egynapos kirándulások, színház, cirkusz, uszoda... A lehető legjobb és legizgalmasabb programokkal halmoztak el bennünket. Ahol nemcsak egymást és a tanárnőinket ismerhettük meg jobban, hanem magát Frankfurt nyüzsgő, egyszeriben élettel teli és mégis varázslatos nyugalmat árasztó városát. A tanítások során kitágítottuk az ismereteinket, hiszen rengeteg új szót tanultunk meg és nem úgy, hogy órákat görnyedeztünk a könyveink felett, hanem rövidke kérdőívekkel felpakolva küldtek ki bennünket az utcára, hogy magukat a frankfurti lakosokat kérdezzük ki. Milyen az élet Németországban? Hogy vélekednek a mi országainkról? Ezen rövid interjúk során, a reggeli ásítozással teli metró- és buszozások során, na meg persze az egymással folytatott beszélgetésekkel nőtt egyre jobban a szókincsünk.
Vitákban vettünk részt, saját, egyedi véleményünket fejtettük ki a világról, az otthonunkról és az életről, ahogyan mi látjuk. Egymás országait is megismerhettük, ahogy az ott uralkodó szabályokat és a mindennapi életet is. Mint például azt, hogy Izraelben kötelező lányoknak a katonai szolgálat vagy hogy Kínában egy átlag osztályban ötven tanuló szerzi be a nélkülözhetetlen ismereteket nap, mint nap. Estefelé pedig a "tesóinkkal" kaptuk nyakunkba a várost és bizony a legtöbb esetben bulizás, mozi, vacsora egy hamisítatlan török büfében vagy egy parkban való "ejtőzés" lett a dolog vége. Mindenki kinyílt, sziporkázott. Új ismereteket szerzett, beszélgetett a többiekkel, aztán a programok után a családdal ütötte el az időt. Bevallom, egy kicsit frankfurti lettem én magam is. Jól éreztem magam ott. Úgy érzem, igazi barátokat szereztem a néhány, rövid hét során. A csőcselékből egy összeszokott, mindig vidám hangulatú csapat lett. Hella-ból egy igazi jóbarát és testvér, a vendéglátó családomból egy második család. A házunkkal szembeni parkból egy jólismert, otthonos hely, ahol minden szabad esténket töltöttük el Hella barátaival, akik időközben az én barátaim is lettek. A kötelező programok életreszóló emlékek, az élő rádió felvétel egy hihetetlen élmény, az ismeretlen város a második otthon lett. És ezt nemcsak én gondoltam/gondolom így.
Ha most valaki azt kérné, hogy írjak Frankfurtról, nem tudnék. Egyszerűen nem menne, mert más úgy járni egy városban, hogy nem látod, nem érzed az illatát... És más úgy, hogy már tisztában vagy, melyik metrómegálló következik a másik után, hol van az a Pál templom, milyen is a Skyline este. De nemcsak maga a város nyújtott nekem igazi, maradandó élményeket. Hanem a többiek is.
Hiszen gondoljunk csak bele... Tizennégy tanuló. Különböző országokból. Semmi közös nem volt bennünk, még a nyelv sem, amit beszéltünk. Mégis megértettük egymást és a lehető legnagyobb békességben töltöttük el a megadatott időnket. Nem voltam társadalmi különbségek, nem számított, hogy éppen háborúk dúlnak vagy hogy melyik ország, mikor és mit tett a múltban. Nem számítottak az évszázados szembenállások, sem a politikai helyzet. Ott csak tizennégyen voltunk, mindenféle rang, vagyon és társadalmi helyzet nélkül. Tizennégyen egy idegen városban, egy teljesen más világban, ahol csak az volt a dolgunk, hogy egy olyan jövőt élhessünk meg, ha csak három hét erejéig is, amiről mindenki csak álmodik. Csak mi voltunk. Bőrszín, vallás, gondolkodás és mindenféle háttér nélkül. Igazi barátok lettünk. És ez volt benne igazán a legcsodálatosabb. Új ablakunk nyílt a bennünket körülvevő világra és egymásra.
Ha megkérdezik, hogy miért is volt jó ez a három hét, akkor talán csak ennyi mondanék: Azért, mert egy olyan helyen lehettem, ahol az egész életfelfogásom megváltozott, olyan emberekkel találkoztam, akiket soha nem fogok elfelejteni, és ahol az a bizonyos Reinhardt család azt mondta nekem, hogy bármikor visszatérhetek, számomra ott mindig lesz hely.
Szentivánszky Renáta
